Szerelemre hangolva
Mindenkinek az életében kellene egy ember, legalább egyetlen egy ember, akinél nem kényszerül védekezésre és önvédelemre. Akinek lelke titkos kódját ki meri adni. Akit beenged magába: ez vagyok minden jóval, rosszal és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember, akit őszintén és tiszta szívből szeret.
Krősz Zsuzsa, Budapest
Értékelés: 3.91 / 22 szavazat
A szerző, a Csillagösvény Jósda weboldalán megjelent írások és cikkek átvételét, utánközlését, idézését,
csak és kizárólag az írás előtt feltünetett elérési linkes forrásmegjelöléssel engedélyezi!
csak és kizárólag az írás előtt feltünetett elérési linkes forrásmegjelöléssel engedélyezi!
Azt mondják, hogy a szerelemhez vezető út legmakacsabb akadálya a félelem. Ahelyett, hogy átadnánk magunkat a boldogító érzésnek, valami visszatart minket.
"Aki fél a szerelemtől, az élettől fél, és azok, akik félnek az élettől már háromnegyed részt halottak!"
Mert mi a bánat: két boldogság közti szünet, és a boldogság pedig két bánat közti szünet. Egyik sem létezik a másik nélkül. Nem lehet a miénk a boldogság a fájdalom nélkül. Ha pedig ezt belátjuk, mindenki döntse el megéri-e mindenről lemondani inkább félelemből, gyávaságból, gyengeségből? Vagy pedig inkább mindkettő megéléséhez, elfogadásához, feldolgozásához szükséges erőt, bátorságot gyűjtünk.
És ezt nem árt komolyan venni, mert ha beletörődünk, szívünk olyan mértékben megtelik szomorúsággal, hogy megfojtja bennünk a szeretetre való képességünket.
A szerelem és a félelem egy dologban közös: a legerősebb érzelmek. Ezek késztetnek futásra: vagy annak a karjai közé, akit szeretünk, vagy éppen el, azoktól a dolgoktól, amelyektől rettegünk.
"Aki fél a szerelemtől, az élettől fél, és azok, akik félnek az élettől már háromnegyed részt halottak!"
Bertrand Russel
Ha érzelmeinket elzárjuk, egy idő után már mi magunk sem férünk hozzá. Ilyenkor magunkat sem tudjuk szeretni, ezért aztán más sem szeret minket. Képtelenek leszünk adni és elfogadni is. Azt gondoljuk, így leszünk erősek, sérthetetlenek, sebezhetetlenek, így majd nem válunk kiszolgáltatott rabjává érzelmeinknek.
Aki érez, gyenge, mi pedig erősek akarunk lenni, rettegünk, hogy átgázolnak rajtunk. Manapság megmosolyogják azt az embert, aki még érezni mer. Ki tudja, mikor lett a szerelemre való képesség gyengeség, ki tudja, hol mosódott össze a határ gyengédség és gyengeség között. Hisz, ha belegondolunk, ki a bátrabb, aki újra és újra megengedi magának, hogy szeressen és képes új és új esélyt adni magának? Vagy aki már az első kudarc után, soha többé nem mer előbújni a csigaházából? Ott kuksol benn, rettegve, nehogy elérje még egyszer egy ilyen öröm utáni hatalmas fájdalom. Csakhogy, amikor kizárjuk a fájdalmat, a bánatot, akkor kizárjuk az örömöt, boldogságot is.
Mert mi a bánat: két boldogság közti szünet, és a boldogság pedig két bánat közti szünet. Egyik sem létezik a másik nélkül. Nem lehet a miénk a boldogság a fájdalom nélkül. Ha pedig ezt belátjuk, mindenki döntse el megéri-e mindenről lemondani inkább félelemből, gyávaságból, gyengeségből? Vagy pedig inkább mindkettő megéléséhez, elfogadásához, feldolgozásához szükséges erőt, bátorságot gyűjtünk.
És ezt nem árt komolyan venni, mert ha beletörődünk, szívünk olyan mértékben megtelik szomorúsággal, hogy megfojtja bennünk a szeretetre való képességünket.
A szerelem és a félelem egy dologban közös: a legerősebb érzelmek. Ezek késztetnek futásra: vagy annak a karjai közé, akit szeretünk, vagy éppen el, azoktól a dolgoktól, amelyektől rettegünk.
